Fehérmelles vízirigó ül
habos kövön s fürgén neszez.
A martok tajtékos vizébe
finom fenyőtű permetez.
(Áprily Lajos - Pisztrángok kara)
Bevallom, hogy karácsony első napjának délelőttjén most sem a templomban voltunk, hanem Természetben. Valahogy egy kicsit úgy vagyunk ezzel mint Herman Ottó: "Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelybe igazán szívesen és eszem szerint tudok ájtatos lenni."
Így tehát délelőtt 11 óra körül a Déda és Maroshévíz közötti Maros-szorosban haladtunk amikor egyszer csak észrevettük Palotailva előtt a vízirigókat (Cinclus cinclus). Először egyet, majd folyásirányban haladva újabb két példányt. Összesen kilenc madarat számoltunk össze egy kb. két kilométeres folyószakaszon: a legtöbbjüket a folyó jégtábláinak a szélein láttuk. Sikerült is néhány fotót és egy rövid filmet is készíteni.
Ez a "tömzsi - eléggé rövid farkát hetykén ég felé irányító, majdnem azt mondhatjuk: elhízásra hajlamos, sötétbarna ruhájú, hófehér mellényű, közel rigó nagyságú madár - a vízirigó" (Béldi Miklós) a gyors folyású, keskeny patakok mentén él, Erdélyben 1500 méter t.sz.f magasságig is előfordul. Költési időben egy vízirigópár kb. 400-1500 méter hosszúságú patakszakaszt birtokol. Szereti a vízből kiálló köveket és az erdős partokat.
Télen is nálunk marad, amíg élőhelyén be nem fagyott vizet talál, helyben marad, kitart. Csak, ha a vizek teljesen befagynak, kénytelen kóborolni, leereszkedni a nagyobb folyókhoz mint amilyen a Maros, Szamos, Olt. Ez történt most is: a Marosba ömlő hegyi patakok befagytak, az ott költő vízirigók kénytelenek voltak lejebb ereszkedni a folyóra. Erre bizonyítékaink is vannak hiszen a Milvus Csoport madarászai éveken keresztül látták el egyedi színkombinációjú színes gyűrűkkel az Ilva, Ratosnya, Szalárd patakok vízirigóit (pl. csak 2001-2002-ben több mint 500 vízirigó fiókát és felnőttet gyűrűztek meg), majd telente ötnaponként ellenőrízték és olvasták le a Maros mentén megfigyelt vízirigók gyűrűit.
"Egyszerre csak beleveti magát a legsebesebb folyásba, alábukik mint valami vöcsök, fut a víz fenekén, szárnyalva is halad és sokszor jó darabra a bebukástól jelenik meg, hogy ismét a kövön teremjen." írta a vízirigóról Hermann Ottó és ezt a jeges vízbe való beugrást most is megfigyelhettük. Az énekesmadarak közül a vízirigó az egyetlen, amely képes erre. A víz alatt a mederfenékről szedegeti fel a lovarlárvákat, bolharákokat és más vízi gerincteleneket. Merülései ugyan csak másodpercekig tartanak, de mivel kora reggeltől egészen estig a pataknál tartózkodik, összeségében órákat tölt a víz alatt.
Igazi vízimadárnak nevezhetnénk, alkalmazkodott ehhez az életmódhoz: tollazata nagyon tömött, fartőmirigye különösen fejlett, orr- és fülnyílásait el tudja zárni, szeme lapos, mint a búvárszemüveg, így a víz felett és alatt egyaránt jól lát.
Röpte egyenes, közvetlenül a víz felett repül, a patak valamennyi kanyarulatát követi. Gyakran e jellegzetes repülése közben hallatott "crrr"-szerű hangja szokta felhívni rá a figyelmet. Jellemző rá az is, hogy ültében gyakran "rugózik", vagy ahogy Herman Ottó írta "sűrűn-mártogatva bókol": ez megfigyelhető a rövid videoklippen is.
"Vastag hótakaró borítja ilyenkor a néma tájat, s fagyos szelek süvítenek végig fölötte. Minden más madár hallgat ebben a csúnya, zord télben. A vízirigó nem! Ő most is jókedvű, fütyül a télre!" írta róla Béldi Miklós. A folyó zúgása mellett is mi is hallottuk két madár énekét: kb. 30 méterre lehettek egymástól, mintegy egymásnak felelgettek ... és búcsúztak tőlünk, tenném hozzá teljesen szubjektíven.
