Nagypénteki nagy bukó

2009 és 2010 után az idén immár harmadszor kerekedtünk fel a siketfajd dürgését meglesni, fotózni. Útban az 1300 méteren levő célpont felé, a Maros Dédai-szorosában, Ratosnyától nem messze nagy bukók (Mergus merganser) kerültek lencsevégre.

A folyó közepén, egy zátonyon két acélzöldes fejszínezetű hím és egy barnás fejsapkás tojó pihent két éber szürke gém szomszédságában. Az igazat bevallva a szürke gémek miatt sikerült a bukókat is észrevenni a mozgó autóból. Fékezés, kiszállás majd az első gyors bizonyító fényképezőgépkattingatások messziről - ami biztos az biztos alapon - aztán közeledés a zátonyhoz. Sajnos a partra leereszkedve a gémek felrepülve riasztották a bukókat is, ezek könnyedén és gyorsan tovaszálltak egy másik, Ratosnya irányába eső zátonyra. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor újabb két, Szalárd irányából érkező hím nagy bukó landolt az előbbi zátony közelébe. Az egyik hamar tovább is állt, de a másikat aránylag sokáig meg lehetett figyelni és így aránylag tűrhető fotók, sőt egy rövid filmfelvétel is készülhetett erről az igencsak ritka erdélyi költőfajról.

A nagy bukó ugyanis kifejezetten északi elterjedésű madárfaj, állományának legnagyobb része a skandináv országokban, illetve Oroszországban költ. Nálunk telelő madár, amelyet október-április között figyelhetünk meg víztározók, folyók stb.mentén.
Első erdélyi költését a Milvus Csoport tagjai, Komáromi István és Miholcsa Tamás bizonyította: 2003-ban fiókás madarakat figyeltek meg, fotóztak és filmeztek éppen itt a Maros dédai szorosának Ratosnya és Szalárd közötti szakaszán. Azóta is rendszeresen költ itt 1-2 pár. 2003-ban és 2004-ben a nagy bukó további fotókkal is alátámasztott romániai költése vált ismertté: a Zetelaki és Vidraru víztárolóknál is megtalálták a faj fiókás példányait.
A nagypénteki nagy bukó fotózással így tehát szerencsésen kezdődött a hétvégi öncélú madarásztúra, reméljük a folytatás is hasonlóan szerencsés lesz.

Március 20 - Verebek Világnapja (World Sparrow Day)

Kormányok, világszervezetek védik más kontinensek exotikus fajait - a tigriseket, elefántokat, pandákat - mindeközben közvetlen környezetünkben is lenne bőven tennivaló. Nyugat-Európa egyes régióiban a mezőgazdasági területek madarai, köztük a verebek is, bajban vannak, számuk a környezetszennyezés és -átalakítás, gyakran a modern agrárgazdálkodás miatt vészesen megfogyatkozott. 1980 óta Európában a házi veréb (Passer domesticus) állománya 62%-al, a mezei verébbé (Passer montanus) pedig 48%-al csökkent.

Fogyatkozó madarunk a házi veréb (grafikon forrása: European Bird Census Council )

"Kerülhetnek-e hazai madarászok angol kollégáikhoz hasonló helyzetbe, akiknek több száz kilométert kell utazniuk hogy mezei- vagy épp házi verebet láthassanak? Igen, verebeket. Két olyan közönséges fajt, melyeket itthon az ajtóból kilépve akár néhány perc alatt láthatunk. Ugyanilyen közönségesek voltak nem is oly régen Angliában is, míg be nem vezettek egy újabb agrár-finanszírozási rendszert az 50-es évek végén. Támogatták többek között a műtrágya és rovarirtók használatát, a kis parcellák egyesítését, a nehéz gépek vásárlását. Mi lett az eredmény? A mezőgazdasági termelés nem nőtt jelentősen, a farmerek nem keresnek többet és nem élnek jobban azóta sem. Viszont ha megáll a traktormotor dübörgése, a mező felett síri csend honol – madárének nélkül." (Szabó D. Zoltán - Mindennapi madaraink: jobb ma több veréb, mint holnap egy sem)
Nem véletlen, hogy a Naturschutzbund Deutschland 2002-ben az év madarának nyilvánította a házi verebet, a Magyar Madártani Egyesületnél pedig 2007 a mezei veréb védelmének volt az éve. Tavaly óta pedig a verebeknek is van világnapjuk.

Lecsökkent a mezei verebek állománya is (grafikon forrása: European Bird Census Council )

A World Sparrow Day-t (WSD) először 2010-ben rendezték meg és kettős célja van: egyrészt a fogyatkozó verebek védelmének a szükségességére, másrészt szűkebb környezetünk biodiverzitásának a megőrzésére szeretné felhívni a figyelmet.

A verebek számcsökkenésének a legfontosabb okai közé sorolhatók a költőhelyek eltűnése (ez az új építkezési-, épületfelújítási, -hőszigetelési technikák következménye), a megfogyatkozott táplálék (egy nagyvárosban ma már mind nehezebben jutnak élelemhez a magevő verebek, illetve a fiókanevelés kritikus időszakában sem mindig biztosított az ekkor oly szükséges rovartáplálék mennyisége) és eltűnőben vannak a verebek számára pihenő- és búvóhelyként szolgáló bokrosok is.
Az okokat felismerve már mi is segíthetünk tollas szomszédainkon, ha másképp nem akkor azzal, hogy résztveszünk a Mindennapi Madarak Monitoringjában vagy pedig felhívjuk mások figyelmét is védelmük fontosságára.

A verebek számára fontosak a bokrosok

Hím házi veréb

A szomszéd eresze melletti fészekben “született” házi verébfióka

Csörgő réce és az első barázdabillegető

Még egy olyan unalmasnak tűnő, bebetonozott medrű, nem egy helyen forgalmas utcák által szegélyezett vízszakasz is mint a Kolozsváron átfolyó Kis-Szamos is okozhat meglepetéseket. A bütykös hattyú, viharsirály, vízityúk után újabb fajjal bővült a kolozsvári Kis-Szamos parti madárfajlistám: sikerült a tegnap a tőkésrécék között egy csörgő récét (Anas crecca) megfigyelnem és fotóznom. Ő Európa legkisebb és egyben legsebesebben repülőnek tartott úszórécéje. Nálunk ritka költő, de ősszel-tavasszal tömegesen átvonuló, gyakori faj. Valószínűleg ez a nászruhás gácsér is, egy az északi költőhelye fele tartó madár lehetett.

Csörgő réce (Anas crecca) a Kis-Szamos partján

A madaras ráadást a Szamos parton fotózott idei első barázdabillegetőm (Motacilla alba) jelentette: ott szaladgált a Sportcsarnok mellett a füves parton. Béldi Miklós madárnaptára szerint március 12-14 között érkezik Erdélybe. Nos, ez a madár úgy látszik betartotta a menetrendet (amúgy a tavaszi madárérkezések gyűjtésének immár több mint százéves magyar hagyományai vannak).

Lengésed könnyű, mint a lehelet,
a mi lelkünk a súlyt nem bírja már.
Lebegj, lebegj a véres föld felett,
pehely-madárka, leánykamadár!

(Áprily Lajos: Motacilla alba)

Az idei év számomra első barázdabillegetője

Néhány napja még –13 C volt Kolozsváron, vasárnap viszont már +19 C-ra kúszott fel a hőmérő higanyszála. A Szamos parti dankasirályok eltűntek, utoljára március 5-én láttam itt őket (akkor már csak 12-en voltak a januári több mint kétszáz madárból álló csapatból). Tegnap is láttam még egy vízirigót, valószínűleg ugyanaz a példány lehetett amelyet rendszeresen megfigyeltem a télen ugyanezen a helyen. Ideje volna mostmár neki is felhúzódnia a hegyek közé.
Lassanként kezdenek jövögetni a tavaszi vonuló madaraink is: itt vannak már a seregélyek, bíbicek, mezei pacsirták, 2011 március 10-én látták már az első fekete gólyát Ramnicu Valcea fölött (ifj. Szabó József, Rombirdnet) és talán láttak március 12-én Galac közelében fehér gólyát is. Napi 200-300 km-ket repülve tart hazafele a Milvus Csoport által GPS-es műholdas jeladóval ellátott két békászó sas, Benjamin és Arthur is. És a tavaszi hangulatot fokozandó Kolozsváron mindenfele elkezdtek énekelni az erdei pintyek és a fekete rigók.

Tavaszhírnök sirályok

Február közepe táján az ember már mind türelmetlenebbül várja az ilyenkor már nagybetűsen írt Tavaszt és lesi a tavaszra utaló első jeleket. Hagyományosan a hóvirágot tartjuk az "igazi" tavaszhírnöknek, de a kolozsvári kertekben, parkokban szintén ide sorolhatjuk a korai kankalint is. Meg is jelentek az idei, január eleji-közepi langyos, már-már tavaszias napokban az első példányok, örült is neki mindenki, de a rákövetkező hosszantartó fagyos, havas idő hamar betakarta, elpusztította őket. Tavaszvárásunkat lerövidítendő, kénytelenek vagyunk ilyen körülmények között tavaszhírnökpótló után nézni. A kolozsváriak szerencsés helyzetben vannak: elég, ha csak kimennek a Szamos-partra vagy a városközpontba a volt magyar operához és már meg is találhatják a szárnyas tavaszhírnökpótlókat.

2011 február 6-án jelent meg ugyanis a központban az első sárgalábú sirály (Larus michahellis) és ma, február 9-én már négy példányt sikerült fotózni. A tavalyhoz képest az idén 16 nappal hamarabb érkeztek. Ma két sirály már a megszokott tavalyi-tavalyelőtti fészekben üldögélt, míg a többi a szomszéd szoboralakzatokról feleselt nekik hangosan.

2011 február 9: négy sárgalábú sirály az Opera tetején

A tavalyi fészekből nézelődnek jobbra

…majd balra a Tordai út felé

…utána jobbra és balra is szétnéznek

Az egyik kedvenc sirálypihenőhely

A másik kolozsvári tavaszhírnök akármilyen furcsának is tűnik szintén sirály: a Szamos parton telelő mintegy kétszáz dankasirály (Larus ridibundus) között megjelentek már az első átmeneti színezetű, téliből nyári ruhára váltó feketés fejű példányok.

Hátul egy már-már nyári tollazatú dankasirály, elől egy téli ruhás dankasirály

Egy másik, téliből nyári tollazatba vedlő dankasirály

És, ha már sirály akkor legyen egy fotós ráadás is: kár kihagyni kolozsváriaknak ezt a lehetőséget: ezekben a napokokban egyszerre három sirályfaj is megfigyelhető városunkban, ugyanis még mindig itt tartózkodnak a Sportcsarnok előtti Szamos szakaszon a valószínűleg csak átvonuló viharsirályok (Larus canus).

Háttérben két viharsirály (Larus canus), előtérben egy téli ruhás dankasirály

Tegnap és ma már több helyen lehetett hallani a széncinkék, kékcinkék énekét,illetve a csúszka jellegzetes füttyögetését is.
Egyik műholdas rádióadós erdélyi békászósasunk is érzi már a tavasz közeledtét: Dél-Afrikai telelőhelyéről elindult északi irányba.
Kereken negyven nap van még a "hivatalos" Tavaszig, de addig is nyomon követhetjük a különböző vándormadaraink érkezését a Spring Alive 2011 honlapon.

A Diótörő

Nem Csajkovszkij utolsó balettjéről fogok írni, hanem a vetési varjakról (Corvus frugilegus) amelyek októberben-novemberben, a kolozsvári parkokban, kertekben gyűjtik, lopják a tápanyagokban dús diót amit aztán leggyakrabban erős, vésőszerű csőrükkel feltörnek.

A madarak közül a varjakat tartják számon, amelyek sok diót képesek elhordani, jóval többet, mint amennyit feltörnek és elfogyasztanak, így fontos szerepet játszhatnak a diófák terjesztésében. A vadon nőtt diófát nem hiába nevezi a népnyelv varjú ültette diónak.

Hogyan birkózik meg a varjú a megszerzett dióval? Ez ugyanis nem is olyan könnyű feladat, ha figyelembe vesszük azt, hogy egyes vizsgálatok szerint a dió (Juglans regia) feltörése jelentős, kb. 15 kg erőt igényel (más vizsgálatok szerint 0,37 kN-t - Schrauf et al. [2008]). Kolozsvári varjainknál két diófeltörési módszert figyeltem meg: a gyakoribb eset az – ezt sikerült az alábbi fotókkal megörökíteni - amikor a varjú a földön vagy egy fa ágára szállva addig kopácsolja a diót amíg az feltörik. Ritkább esetben – ezt például a Botanikus Kert víztornya mellett figyeltem meg – a varjú a dióval egy magas fára száll majd onnan leejti az aszfaltra. Említett helyen több összetört dió maradványa is látszik, tehát rendszeresen használják egyes madarak ezt a helyet diófeltörésre.

A megtalált, megszerzett dióval…

…peckesen tovább lépdel

…majd amikor más varjak észreveszik a zsákmányát akkor tovább repül a dióval

…egy közeli fára, majd onnan tovább egy másikra

…ahol aztán feltöri és elfogyasztja.

Madárlátta dió (vetési varjú által feltört, kibelezett dió)

Amúgy nyugodtan utánozhatjuk varjainkat és fogyaszthatunk diót, “hiszen a Penn State Egyetem kutatói egy átfogó vizsgálattal bizonyították, hogy a dió nyugodt és stresszes körülmények között is egyaránt képes a vérnyomáscsökkentésre. A kutatás eredményei a szerzők szerint azért fontosak, mert senki sem képes rá, hogy mindennapi életéből teljesen kiiktassa az idegeskedést, étrendi változtatásokkal viszont mindenki tehet azért, hogy szervezete jobban reagáljon a kihívásokra.”